Az Orbán-rezsim társadalmi felhatalmazás nélkül, a fél ország tiltakozása ellenére építette ki és működteti a jogállamdaráló és korrupt NER-t.

Választási autokráciájának létezhetetlen többségét a független intézmények leuralásával és az ellenzékkel szembeni uszító lejárató kampányokkal tartja fenn. Végtelenül szürreális világában az abszurditást helyezte a valóság helyébe, amit a valóság nem fogad jól. Sosem. Mondhatod a jégnek reggel, éjjel meg este, hogy mínusz száz fok van, de a jeget ettől még megolvasztja a kikelet.

A NER legnagyobb hazugsága (úgy visszakézből meggyalázva 1956 szabadságharcát is) a békemissziós igyekezet. Orbán és társai békepártinak nevezik magukat, de Putyin rendreutasítása helyett olaj vásárlásával fejezik ki az agresszorral szembeni rosszallásukat. És finanszírozzák a pánorosz pankrátor öldöklését. Eközben a vele szembefeszülő Nyugatot kiáltották ki háborúpártinak, pedig az milliószor elmondta: Ruszkik, haza! Ezt skandálja a magyar utcákon lévő többség is, miközben az ún. békemenet szó nélkül masírozik el Putyin csiki-csukija mellett, amivel rendre megvezeti a Nobel-békedíjra ácsingózó másik illiberátort.

Az őrület szította háborgó energiát Alföldi Róbert civilben tette szóvá haragosan, a színpadon pedig Pintér Béla jelenítette meg: rémálomszerű darabjában hatalomfüggő oligarchát ver agyon egy betyár. Ki ütötte az elsőt? Mindig a hatalom üti, a méltatlan.

Minél nyeglébben szellemeskedik és minél több röhögő szmájlival és misztikus AI-videóval pervatvarkodik a fiatal és a keresztény demokrata harcosklub Kocsis és Menczer képviselővel, vagy éppen Orbán kampányfőnökkel az élbolyban, annál inkább látszik élesen: legalább kétesélyesnek látják maguk is a 2026-os választás kimenetelét.

A valóság továbbra sem zavarja őket, azzal még sosem nyertek, miért most kezdenék el. Márpedig a valóságtól elszakított politika és kommunikáció szembemegy a néplélek fiziológiájával. A gyomorgörcs, az ökölbe szorult tenyér jogerős, és a múlhatatlan érzés is: valakinek úgy meg kellene ráznia végre az Orbán-rezsimet, mint Krisztus a vargát.

Nincs Magyarországon háborúpárti ember – leszámítva az elmebetegeket. A békéhez vezető útról vannak eltérő elképzelések. Mindkettő legitim, mindkettő szerint Putyin az agresszor, és Ukrajna mindkettő szerint érthető ellenállással őrzi területi integritását. De Orbán (és Trump) szerint (ők az igazságtalan békét éltetik) Volodimir Zelenszkijnek több tízezer hazafi véráldozata után is oda kellene adnia a Donbászt, míg az igazságpárti békepártiak szerint nem szabad hagyni, hogy egy őrült agresszor fenyegetése célba érjen Európa szélén. Akik a Nyugatot kárhoztatták az 1956-os tétlenségért, most ugyanők vádolják tettrekészséggel.

Száz ember utazik egy vonaton Brüsszelbe. Hatvanan vannak ébren, amikor a kormánynál ülő szavazásra bocsátja, hogy menjünk inkább mégis Moszkvába. Negyvenen megszavazzák (kisebbség), és megfordulnak (2010). Párkánynál (2014), Minszknél (2018) és Szmolenszknél (2022) már lényegében ugyanannyian háborognak az útirány miatt, mint ahányan a kommunista diktatúra felé haladnának lelkesen. Ráadásul a többség ténye is erősen vitatható, hiszen a tévéken kizárólag orosz adókat látni. Nincs egy megálló, ahol értelmesen lehetne felvetni a kérdést, hová is tartunk, és ­miért. Értelmetlen propaganda van csak. A „Miért Moszkva?” kérdésre „Hazaáruló ügynök, és nem magyar, aki nem velünk tart!” a válasz. A vonateltérítés áldozatainak nagy része ideges, dühös, frusztrált. A szerelvény halad a háborús bűnökkel és törékeny ablakokkal terhelt Oroszország felé, miközben napról napra több a sötétben meggyalázott lány.

A Moszkva-pártiak idült kobzosa tréfával űzi el a dolgot: legalább pénzt kerestek, persze csak a felnőtt lányokra gondolt.

A nyugatosok közül egyre több művész fogalmazza meg: az őrült vonaton előbb-utóbb kitör a balhé, ha továbbra is a kisebbség terrorja uralkodik.

Az Orbán-rezsim légies legitimációját egyetlen tény igazolhatná: az, hogy amit tesznek, amögött a társadalom többsége áll. De ez egy pillanatig nem volt igaz az elmúlt tizenhat évben. Tizenhat évvel ezelőtt a balliberális kormányok (saját erőből és a képmutató fideszesek segedelmével előállított) mozgásképtelensége vezetett a kétharmadhoz, és nem a Fidesz–KDNP támogatottsága. Sosem volt kétharmados többség se az egyoldalú alkotmányozás, se a Nemzeti Együttműködés Rendszerének kiépítése mellett. A bebetonozása meg egyenesen alkotmányellenes volt. 2010-ben még jómagam is arra szavaztam, hogy legyen működőképes kormánya Magyarországnak, még akkor is, ha merőben ellenszenves alakok alkotják az Ezüsthajó Kft., Josip Tot és Kaya Ibrahim vagy éppen Torgyán doktor emlékével nehezítve. De ezt ugyanolyan belátásnak gondolom, mint a Trump tombolása miatt kijózanodó republikánusok No Kings!-transzparensek alatt felsorakozó emberek gesztusát. Vannak pillanatok, amikor be kell látni, hogy a hozzád közelebb álló nézetek mögött nincs szerethető kormányzás. Azt pedig pláne be kell látni, ha a hozzád közelebb álló nézetekkel kormányzók megbélyegzik, kirekesztik, másodrendűnek vagy érdemtelennek nevezik a másként gondolkodókat.

Már csak emiatt is fájdalmas nagyon, hogy a NER-t támogató milliók egyetértenek a baloldaliakat és a liberálisokat kisemmiző, külföldi ügynökként azonosító (amúgy színtiszta putyini) politikával.

Bár az megnyugtató, hogy az ellehetetlenítési törvény elakadt rajtuk a nyáron, és a jelek szerint nem hozzák vissza áprilisig (bár a ragadozók kiszámíthatatlan életösztöneit nem becsülném alá, és itt mélyen egyetértek Fleck Zoltán és mások aggodalmaival e ragadozást illetően. A jogtudós szerint „az autokrácia egyik sajátossága, hogy felbomlása azért kiszámíthatatlan, amiért a működése is: nem tartja magát semmilyen demokratikus normához. Jó, ha számolunk néhány olyan eshetőséggel, amely kívül van a plurális demokráciák szokásos működésmódján. Választási csalások, hatalmi visszaélések, közjogi manipulációk, választási eredmények megkérdőjelezése.” Fleck úgy véli, miután Magyarország már régóta nem jogállam, ezért politikai hiba nem készülni az ennek megfelelő reakciókra is, de örömmel fog csalódni, ha mégsem így lesz.

Martin Harris konferenciára érkezik a feleségével Berlinbe. Balesetet szenvednek, Harris kómába esik. Amikor magához tér, döbbenten szembesül vele, hogy a felesége egy másik férfival van, aki Martin Harris nevére szóló iratokkal azonosítja magát. Ellopják a személyazonosságát az izgalmas thrillerben, amit Az ismeretlen férfi címmel 2011-ben mutattak be Liam Neeson főszereplésével. Vagy hogy még erősebbnek érezzük a méltatlan és őrületes üldöztetést, idézzük fül Alfred Hitchcock 1959-es kiváló moziját, az Észak-északnyugat címűt. Ebben Roger O. Thornhill reklámszakember az ügyfeleivel ebédel a Plaza Hotel éttermében, amikor szerencsétlenségére éppen akkor áll fel az asztaltól, amikor egy bizonyos George Kaplant keresnek. Kémnek nézik, elrabolják, és szürreális üldöztetésben küzd az életéért. (Filmtörténeti jelenet, amikor Cary Grant menekül egy gyilkos repülőgép elől.)Valahogy így érezzük magunkat, amikor a saját országunkban háborúpártinak, migránspártinak, genderlobbistának, woke-mocsárlakónak bélyegeznek szakmányban.

Nem vagyunk önazonosak azzal, akinek mondanak minket vidáman ügynöklistázva, balliberózva immár tizenhatodik éve.

A Fidesz ellenzékében messze nincsenek többségben azok, akik az ellenőrizetlen illegális migrációt, az óvodások ötletszerű nemváltogatását vagy éppen az oroszok ukrajnai vérengzését támogatnák. Jobban mondva, aligha vannak ilyenek egyáltalán. A világot azonban merészelik szofisztikáltabban látni annál, mint ami a magyar választóközönség legkisebb közös többszöröse. Amit mindenki megért. Ami ellen mindenki kikel. A migráció, a gender és a háború egyike sem egy faék, hogy akként kellene beszélni róla. Márpedig Orbán ezt teszi, és kizárólag azért, hogy megtartsa a választási autokráciájának legalább a relatív többségét vagy annak látszatát. Minden egyes mondata választási csalás. A létezése választási csalás. És ezzel lényegében tankönyvi haza­árulás, de ezzel nem megyünk sokra: a Fidesz–KDNP definíciójában az ellenzék a hazaáruló, és a „legnagyobb nemzetbiztonsági kockázat”, amiből egyébként nem sok megnyugtató gondolat következik. Sokszor jártunk már néhány lépésre attól, hogy elkövetkezzen az „erkölcsi, politikai és jogi elégtétel” kora. Ha egyszer komolyan veszik a mondatot, hogy a Tisza Párt (vagy a Demokratikus Koalíció, bár most éppen a baloldali párt erősödése a cél) a nemzet érdekei ellen megy, és idegen érdekeket szolgál, akkor akár el is tilthatják a választási részvételtől. De ez a gesztus azokat a tömegeket vinné tartósan az utcára (Zsolti bácsi-effektus), ami már tényleg veszélyeztetné a kormány működését.

Az Orbán-rezsim célja ugyanaz, mint tizenhat éve folyamatosan: nemtelen támadásokkal mennek az ellenfélnek, elmondanak róla mindent, ami nem igaz. Jó néhány hónapja kivetítik az eredményt is a falra (falra kenődtök, tiszások!), mintha valamiféle ókeresztény patrióta vuduzásban utaznának. A Mandiner, az Origo, a Magyar Nemzet számolatlan címben imitálta már az április 13-i győzelmi címlapokat, mintha a Fidesz diadala elvehetetlen volna (nem is akaródzanak arról beszélni, hogy átengednék a hatalmat az ellenzéknek). Részben önbizalmat öntenek tagbaszakadt harcosokba és a szeppent digitális polgárokba, részben megágyaznak a bukás, vagyis egy kínos választási eredmény vitatásának.

Stratégiájuk alapvető része az, hogy felidegesítsék Magyar Pétert és a támogató közösséget, hogy legalább valami igazságmagva legyen az AI-videóknak (ha Magyar leteszi a színpad mellé az Orbán-masét, akkor a képeken ripityára zúzza a „kartonpapát” a Tisza elnöke).

Kekeckednek, pikírt megjegyzéseket tesznek, és még Orbán Viktor is erőszakos elmebetegeknek, rossz embereknek nevezi a tiszás politikusokat. Deutsch Ennyi Tamás pedig egészen a váteszi szerepig merészkedik, szerinte a 106 leendő Tisza-jelölt kizárólag zsoltbácsizni fog a kampányban. Mennyei öröm volna a cáfolat. Van itt egy ország, valaha lakható volt, miért ne lehetne erről beszélni, a hibbant hőbörgést meghagyni a hibbantaknak és a hőbörgőknek.